A Füst megkapóan őszinte, egyszerű alkotás; a story, mint a szivarfüst, lassan gomolyog előre. Paul Benjamin (William Hurt) író, akinek meghalt a felesége egy lövöldözésben, Auggie trafficjában vásárolja szivarjait. A Harvey Keitel által megformált életvidám árusnak hosszú évek óta egy különös hobbija van: minden reggel, pontosan reggel 8-kor készít egy fényképet a boltja elől, mindig ugyanabból a szögből. Ezeket a képeket aztán gondosan archiválja albumokban. Maga sem tudja igazán, miért hódol ennek a különös hóbortnak, hiszen tulajdonképpen minden képen ugyanaz van, bár mindegyik különbözik is a többitől: más emberek, más reggelek, ismerősök, ismeretlenek. Raschid Cole (Harold Perrineau Jr.) árván felnőtt kamasz, aki értesül apja (Forest Whitaker) hollétéről, és a keresésére indul, közben összebarátkozik Paullal. A film kis történetekből áll, amelyek a fenti szereplőkön keresztül lazán kapcsolódnak egymáshoz. A forgatókönyv arányosan rendezgeti a sok különböző szálat, nincsenek háttérbe szoruló foltok vagy aprólékosan kifejtett részek. A remekül teljesítő szereplők közül is kimagaslik Hurt és Keitel játéka – Harvey Keitelt az Isten is NY-i dohányárusnak teremtette, az Oscar-díjas William Hurt pedig mintha saját magát játszaná az író figurájának összetett megjelenítésekor.

A Füst cselekményét az őszinte, bensőséges dialógusok viszik előre, és a film nem nélkülözi a filozofikus üzenetet sem: lassítani kell, élvezni a pillanatot. Auggie képei ezt szimbolizálják: habár néha monotonnak és ismétlődőnek érezzük az életet, minden kép és minden nap más és más. Ha nem lassítunk és nem mélyedünk el az adott pillanatot megjelenítő képben, észre sem vesszük, hogy különbözik a többitől.

A film majd’ minden szereplője cigarettázik vagy szivarozik, meg-megállítva az időt, emlékezetessé téve a pillanatot. A dohányosok tudják ezt: minden cigaretta és minden szivar, minden slukk és minden füstkarika más és más, sohasem ugyanaz, és sohasem esik ugyanúgy, mindig más emberek társaságában, másról és másról beszélgetve élvezzük a „füstöt”. Carpe diem, mondhatnánk a Holt költők társaságára mutogatva, ezt ezerszer hallottuk már. De a Füst továbbmegy ennél: ezekért az élvezetekért hazudunk önmagunknak. Dohányzunk, hogy megragadjuk a pillanatot, habár tudjuk, hogy nem kellene, mert egészségtelen, de nem gondolunk erre, inkább becsapjuk önmagunkat. És ha az Auggie által Paulnak elmesélt felejthetetlen karácsonyi történetre gondolunk, a nagymama színjátékának is ez a lényege: biztosan tudja, hogy nem az unokája jött el hozzá karácsonyra, mégis elhiteti magával, hogy ő az, hogy így boldogan tölthesse el utolsó karácsonyát. Egyébként zseniális, hogy ezt a film végén a stáblista alatt képekben is megmutatja a rendező: amit elképzeltünk Auggie hosszú meséjét hallgatva, vizualizálja számunkra, rámutatva ezzel a képzelet hatalmára.

A Füst tehát egy kicsi, jelentéktelen igazgyöngy: cseppet sem szájbarágós, elgondolkodtató, őszinte és megkapó – és mindemellett remek szórakozást is nyújt egy hamar elröppenő másfél órára. Hogy megállítsuk egy kicsit a rohanó világot, és elgondolkozzunk....

Forrás: Sági Balázs kritikája (Mozinet)

Ajánlat: Auggie Wren karácsonya