Manhattan után szinte külvárosnak hatott, az épületek alacsonyak és megfáradtak, a járókelők hangosabbak és lezserebbek.
Az utca, ahol lakik, csendes, fás, a nézelődőt elegáns házsor ablakai tartják szemmel. Megkeresem a számot, felmegyek a lépcsőn (csak 5-6 fok, de most magas, nagyon magas), és becsöngetek.
Paul Auster immár hatvanhoz közeledik, s noha az eszemmel tudom ezt, azért bennem még az él, hogy az „amerikai irodalom fiatal fenegyereke”, a köztudatba harmincvalahány évesen berobbanó férfi. Mindenesetre nem néz ki hatvannak. Bizarr élmény valakit jószerével képekről és szavakból ismerni évekig, sőt évtizedekig, aztán találkozni vele. Erre persze rátett Brooklyn is: a könyvet fordítva elképzeltem magamnak egy helyszínt, ami most hirtelen életre kelt, mint a másodrangú filmekben a fénykép a hős szeme előtt.
Tehát. Az utcán napszemüveget használ, olvasáshoz olvasószemüveget. Hosszú cigarettát szív, nem keveset. Rendkívül közvetlen, mindenféle allűr nélkül. Még csak művészi hóbortnak se látom nyomát. A lakás tiszta, pedig ott az eb, az öreg Jack, de a gazdái szeretetének köszönhetően semmi korrumpáló nyom nem marad.
Előbb elmegyünk enni a sarokra egy kis étterembe. Közben megtárgyaljuk a helyzetnek az állását. November van, a Brooklyni balgaságok még csak Európában jelent meg, Amerikában majd karácsonyra. Ő már közben továbblépett, megírt egy újabb regényt, amely saját bevallása szerint „fura kis könyv”. Utazások a szkriptóriumban a címe (lásd Az illúziók könyve), és régebbi szereplőket is felvonultat. Most éppen ismét a film van terítéken. „Néha ki kell mozdulni az emberek közé”, mondja.
Két filmről is szó van. Egy dél-amerikai rendező írt A végső dolgok országában-ból egy forgatókönyvet, ennek a finomításának állnak neki másnap. Ő maga pedig a Martin Frost belső életé-t viszi filmre. Már megvan minden, a forgatás tavasszal. A történet kétszer olyan hosszú, mint a könyvben („oda már nem akartam belezsúfolni”), egy négyszereplős kamaradarab kerekedik ki belőle, remélhetőleg. Lelkesen beszél róla, érezni, hogy nem csupán időtöltésből csinálja, el akar mondani egy történetet, ezúttal képekkel.
Visszamegyünk a lakásba, és körül vagyok vezetve. Meghallgatjuk a lánya lemezét. Igazi büszke apa, minden szavából, gesztusából kitetszik, hogy imádja a lányát, aki most egyetemista. Természetesen megnézem a szentélyt, az alagsori szobát, ahol régebben írni szokott („de van egy másik kis lakás pársarokra, most ott dolgozom, mert itt mindig van valami, állandóan szól a telefon”), inspektálom könyvei különböző kiadásait (igen, a magyarok is ott vannak a polcon), megtekintem a varsói telefonkönyvet, amely szerepel Az orákulum éjszakájá-ban.

Ennyi idősen és ennyi könyvvel a háta mögött is érezni a könyvszeretetét, az irodalom iránti elkötelezettségét. Szó sincs fásultságról, közönyről, unalomról. Ez az ember nem azért ír, mert pénzt kell keresni, mert elvárják. Mesélni akar. Mindeközben pedig egyáltalán nem adja elő magát, nem próbál elkábítani, miért is tenné. Közvetlen, mert ilyen. A találkozóm után levezetésnek még sétálok a környéken. Brooklyn a szemem láttára változik. Már nem látom idegennek, és talán ő sem engem. A kettős látás azonban erősödik: egyrészt látom a valós Brooklynt, másrészt azt, ami a Brooklyni balgaságok-ban szerepel. Ahogy járok-kelek, ahogy pácolódom a városrész hangulatában, kisugárzásában, már azon töprengek, hogy mi mindent kell finomítani a fordításban, hogyan adhatom át vagy legalább villanthatom fel ezt az érzést, ezt a másik világot, ami Brooklyn. A fordítás célja a küzdés maga, mintha ezt mondaná a termetes néger a sarkon, aki végigmér, de nem szól be és nem néz ki innét. Az eső pár csepp után kegyesen utamra enged. Brooklyn, fogadd be árva fiad…

(Pék Zoltán)