Augusztusban már tanulmányoztam a térképet, de még mindig húztam az utazást. Azt hihetné az ember, hogy egy messzi és veszélyes expedícióra indulok, már régen nem kaptam ilyen megbízatást. Egyik este, iskolából hazafelé jövet, fiammal betértünk a 79-ik utcai kerületi könyvtárba.

Ő elmerült egy detektívregényben, én pedig az adatbázisban a „Paul Auster”-re vonatkozó találatokat böngésztem. A gép úgy 60 eredményt adott. A lista egyik eleme azonnal felkeltette az érdeklődésemet: Paul Auster New Yorkja Gérard de Cortanze-tól.

Csak egy példány létezett belőle, a Donell Könyvtárban az 53-ik utcán, a 5th Avenue és a Broadway között. Megpróbáltam lefoglalni, de nem működött a mágneskártyám. „Önnek nincs titkos kódja”, magyarázta a könyvtáros.

Másnap reggel elmentem az 53-ik utcába. A könyv a harmadikon volt, az idegen nyelvű szekcióban. A könyvtáros személyesen kereste meg nekem a könyvet. Halkan beszélt és azt magyarázta, hogy ezen a szinten a polcokon 175 000 kötet található és egyik sem angolul íródott. Az volt az érzésem, hogy már találkoztunk, de ilyen gyakran fordul elő az emberrel New Yorkban. Annyira sokszínűek az emberek, hogy még az ismeretlenekre is azt hiszi az ember, hogy látta már őket valahol. Egy rendező sorba állíthatná ugyanazokat a szereplőket a járdán, a járókelők azt sem vennék észre.

Reméltem, hogy a könyvben találok utalást a Paper Palace-re. Nem volt. De néhány önéletrajzi utalást tett, amik hasznosak lehettek. Paul Auster Newarkban nőtt fel és Brooklynban él. Sosem lakott túl sokáig Manhattanben. A földrajzi utalások helyesek voltak. Minden utca a valódi nevét viselte és meg lehetett nézni a térképen. Auster műveiben semmit nem bízott a képzeletre, kivéve a véletlent.

Az orákulum éjszakája, legutóbbi regénye alapján a Paper Palace Cobble Hilltől délre, Brooklynban volt. Az üzletet egy kínai vezette. A könyv hőse, Sidney Orr, egy felépülőben lévő író, ott vett egy kék füzetet 1982 szeptember 18-án. Hazaérve meglepve tapasztalta, hogy egyszerre ismét tud írni, annak ellenére, hogy hónapok óta semmit nem volt képes produkálni. Egy szerkesztő történetét írja meg, aki mindenét odahagyja miután egy nap ritka kézirathoz jut és éppen nem csapja agyon egy tetőről lezuhanó kő. Felül az első repülőre, ami elviszi New Yorkból és Kansas City-ben köt ki. Mint minden olvasót, engem is megfogott a kék füzetbe írt történet.

De két nappal később, Sid Orr inspirációja hirtelen elillan. Szeptember 20-án megáll a keze a papíron. Épp ebben a pillanatban Nick Bowen, szerkesztő, Kansas City sínjei alatt egy kamrába záródva vár szörnyű halálára. Az egyetlen ember, akit ismer épp meghalt szívrohamban a kórházban. Ő figyelmetlenségből kint hagyta a kulcsot és az ajtó becsapódott mögötte. Sid Orrnak nem sikerült befejeznie a könyvét.

És Paul Auster sem törődött szegény Nick Bowen kiszabadításával. Amikor B. telefonált nekem Párizsból, hogy dolgozzak ezen a témán, rögtön kedvem támadt befejezni Nick Bowen történetét. Ezért meg kellett találnom a Paper Palace-t, M. Changot és füzeteit.

Egy héttel azután, hogy kikölcsönöztem a könyvtárból a könyvet, elindultam Brooklynba. Szombat volt. Azt terveztem, hogy követem Az orákulum éjszakája 13-ik oldalán (akkor még nem vettem észre a számot) megadott útvonalat. Jobbra kellett fordulni a Court Streeten, aztán egyenesen a President Streetig.

Olyan nap volt, amikor New York apokaliptikus arcát mutatja. Vihar tombolt. A metrót elöntötte a víz, a szerelvények leálltak. Először a 4-es vonalat próbáltam, aztán az F-et, de mindig ugyanabba az alkalmazottba ütköztem, aki képtelen volt elmagyarázni, hogy egy olyan városban mint New York, miért áll le a metró, ha esik. Az emberek szétszéledtek, gondterhelten. Néhány éve New York az állandó bizonytalanság állapotába került.

Lemondtam a metrózásról és elindultam a Turtle Bay-en, remélve, hogy elkapom a 15-ös buszt. A vihar nem frissítette fel a levegőt. A bárok ablakai nyitva, bent az emberek a szombati egyetemi focimeccset nézték. Semmi mást nem lehetett csinálni. A taxik zsúfoltak voltak, a közlekedés állt. Mint mindig, mikor porszem kerül a gépezetbe, a város megbénult: a mozgás dantei erőfeszítést igényelt. Jobb volt megállni.

Én mégis felszálltam a déli irányba menő 15-ösre. Az eső ellenére át akartam menni a Brooklyn Bridge-en. A pillérek elvesztek a szürkeségben. A látvány hiányzott, de az eső elnyomta a gyalogátjáró alatt menő autók zaját. A Kísértetekben Paul Auster megírja a híd két építészét, John és William Roeblinget, apát és fiút sújtó átok történetét.

Egy hónappal az építkezés megkezdése után 1869-ben John Roebling lábát levágta egy komp, és belehalt a seb elüszkösödésébe. William, a fia, bevágta a fejét, mert túl gyorsan jött a felszínre, miután abban a kabinban, amiben a munkások az East River alján közlekedtek tűz ütött ki. Megbénult, de szobája ablakából távcsővel figyelte a munkálatokat és felesége vitte a helyszínre az instrukcióit.

Megpróbáltam többet megtudni erről a Brooklyn Történeti Múzeumban, de egyik terem sem foglalkozott a híddal. A múzeum furcsán üres volt. A lépések zaja visszhangzott a falakon. Belefutottam egy fiatal lányba a bejáratnál. Ő sem találta meg, amit keresett. A Nayak-i Teológiai Főiskolán tanult. Egyik tanára listát adott nekik a múzeumokról, és azt kérte, hogy az egyik kiválasztása után írjanak arról beszámolót.

Elgondolkodott, hogy nem tenné-e jobban, ha pár lépésre levő Plymouth Templomba menne, ahol Henry Ward Beecher lelkipásztor tüzes hangú beszédeit tartotta a rabszolgaság ellen az 1850-es években, amikor New Yorkban már felszámolták a rabszolgaságot, de az ország déli részén még nem.

Tovább sétáltam a Court Streeten a polgármesteri hivatalig. Brooklyn, ex-Breukelen, munkások és másként gondolkodók hagyományait őrzi. Ebből olcsó boltok és divatüzletek keveréke maradt. Újra kisütött a nap. Elég volt átkelni a hídon, hogy egy nyugodt faluban találjam magam, órózsaszínekkel és mélybordókkal...

A cobble hill-i mozival szemben megláttam egy papírboltot. Kerestem a cégért. Két iniciáléból állt. Nem a Paper Palace volt. Mégis bementem és megnéztem a füzeteket. Volt a klasszikus Moleskine, Bruce Chatwin jegyzetfüzete, amit egy olasz papírgyártó 1999-ben újra piacra dobott. De a méretei (14*9 cm) nem egyeztek a kék füzet méreteivel. A boltos nagydarab volt és göndör hajú. Megkérdeztem, hogy ismeri-e a Paper Palace-t. Csodálkozva nézett rám. „Nem” – mondta végül. „Új?” A visszajárót átnyújtva, még megkérdezte a segédjét, Mike-ot, aki hátul, a rajztáblák mögött volt. Ő sem hallott még róla.

Végül megérkeztem a Paul Auster által leírt helyre, a President és a Carroll Street közé. Az egyik oldalon egy nyilvános park volt, a másik oldalon három bolt, amik megfelelhettek volna. De az egyik egzotikus állatok eledeleit árulta, a második fűszeres volt, a harmadik egy kínai mosoda. Aznap éppen kiárusítást tartott azokból a ruhákból, amiket ottfelejtettek. A járda tele volt fogasokkal és kabátokkal.

A Paper Palace lelepleződött. Szinte megkönnyebbülve mentem haza, de mindenesetre nem meglepve. Tulajdonképpen, azért is késlekedtem ennyit, mondtam magamnak, hogy ne kockáztassam a csalódást, hogy nem találok semmit. Miután hazaértem, elkezdtem gépelni a tőlem kért cikket. A fejlécbe írandó dátum keresése közben ért a meglepetés. Megnéztem a New York Times címlapját is, hogy megbizonyosodjak róla. Ugyanaz volt. 2004. szeptember 18. Minden szándékosság nélkül szeptember 18-án indultam a Paper Palace keresésére, Sidney Orr általi felfedezése évfordulóján.

Corine Lesnes - Sur les pas de Paul Auster [Le Monde - 2004. szeptember 30.]
(Fordította: Szabó Adrienne)