Egyszer csak szertefoszlik, egy végzetes baleset folytán elveszti a családját.

Menekülés egy új illúzióba. A túlélésért ír, el kell foglalnia magát, hogy el tudja fogadni az életet. Kiüresedett, céltalan lét, egyetlen cél az agyában termelődő élet, a kibontakozó alkotás, egy másik ember élettörténete, életcéljának kisajátítása. Főhőssé válik, részévé válik, és előbb utóbb saját művébe lép, az illúzióba, amely aztán valóságos lesz. Pontosabban egy másik illúzió lesz, amelyet életnek nevezünk. De nem tudjuk természetesen, hogy melyik valójában az illúzió.

Mitől van az, hogy az író, aki a főszereplő saját sorsába hajszolódva az életet választja, megpróbál kimászni a mélységből, megpróbál új életelemekbe kapaszkodni, alkot.

Az alkotás célja vagy céltalansága is kérdés.

Értelmes-e úgy egy művészi alkotás, egy írás, egy film, ha nincs befogadó közeg? ha nincs közönség. Nincs olvasó. Ezt a kérdést veti fel nem egyszer Auster, közvetetten vizsgálja a problémát. Miután élete az írás része, és nem fordítva, a túlélésért küzd, nem tudni kihez ír, kinek szánja. Vezeklés, önbüntetés? Az önmegmutatás, a megnyilvánulás hiánya, kiúttalan küzdelem, értelmetlen harc. Hiszen nincs az alkotás önmagának valóságánál nagyobb büntetés egy alkotónak, ez az olvasó szemszöge.

Az alkotó sokszor nem így gondolja. Azért alkot, hogy megmutasson? Hiszen úgy gondolatként maradva is elég lenne. A rögzítés, a megőrzés? mi az alkotás folyamata? az, hogy befogadhatóvá és megmutathatóvá teszem az érzéseimet, a szándékomat, hogy meg akarom osztani másokkal mindezt.

by Blueintheface