... a könyveimet kiadják, mondtam. Az emberek olvassák őket, és nekem fogalmam sincs róla, hogy kik ők. Anélkül, hogy tudnék róla, belelépek idegenek életébe, és amíg kezükbe tartják a könyvemet, az én szavaim jelentik nekik az egyetlen valóságot. Ez szokványos, mondták, így van ez a könyvekkel. Igen, mondtam, így van, de az emberek néha eszelősnek bizonyulnak. Elolvassák az ember könyvét, és valami megpendít a lelkük mélyén egy húrt. Hirtelenjében azt képzelik, hogy én az övék vagyok, én vagyok az egyetlen barátjuk a világon.

(Paul Auster: Leviatán)