Nagyon sok érzelem feszül benne, véleményem szerint ez a legérzelemdúsabb könyve, úgy értem, hogy a szélsőségek váltakoznak meglehetősen szélsőségesen. Ott van ugye először is David, aki nem könnyű eset. Ebben eleve rokonlélek. ő az elbeszélő, tehát elsődleges célpontja hivatásos skizómnak. Nos hadd mondjak annyit: rohadtul megviselt. Szerintem nagyon jól megrajzolt karakter, aki nagyon hatásosan esik szét, ugyanakkor épp eléggé ellenszenves bír lenni (pl. a parti Tellefsonéknál). Ráadásul ő is fordít, a világtól visszavonultan, "egy halott ember, aki egy halott ember könyvét fordítja" --- nos életem akkori állása (dőlése?) úgy hozta, hogy én éppen így éltem (haltam), ami folytán képtelen voltam másként nézni Davidre, mint önmagam egy másik változatára, egy másik énemre, aki a többiek helyett, akik a fejemben zajonganak, most egy könyvben létezik. Tudom, hülyén hangzik, de szerintem egy igazán jó élményhez (olvasás, film, bármi) elengedhetetlen némi nemű azonosulás, ha talán nem is ekkora. Mindegy, most csak elregélem, hogy volt. Nem muszáj velem egyetérteni, most abszolút nem alapelveket fogalmazok meg, csak leírom az élményeimet.

Aztán amiből még sok van a könyvben: a halál. Mindenki meghal, aki számít, ezért is voltam elégedetlen a könyv címével, szerintem sokkal jobban illett volna a rá A holtak könyve vagy az Egy halott ember emlékiratai (amit ugye használ is bent). őszintén: az "illúzió" szó egy akkora banalitás, hogy az már nem is közhely, de kösz-hely. Persze nyilván célja volt vele, és nem tudok másra gondolni, minthogy az, hogy akármilyen komoly és komor ez az egész (könyv és amit kifejez), az is csak illúzió, mint ahogy maga az illúzió is illúzió. Tehát a cím sokszoros reflexió, önmagába omló tükörkép. Talán.

És itt jön a kritikai megközelítés problémája, ami egy ilyen könyv esetében fokozottan fennáll. Úgy értve, hogy volt szerencsém már az olvasópéldánnyal találkozni, amit jobbára kiadók kapnak meg, vagyis amikor fordítottam, még semmiféle kritika visszhang nem állt a rendelkezésemre. Be is voltam parázva. Én úgy érzem, nem mindegy, hogy az ember mit ért meg egy könyvből. Ezért is szeretek többször olvasni könyveket, mindig másra irányul a figyelmem. Persze olvasás az olvasás, legfeljebb magamat csapom be, viszont egy fordítás esetében ki tudja hány embert. (Nem itt nem erkölcsi aggályról van szó.) Austert meg, ugye, kimondottan tiszteljük. Vannak fordítók, akik alapjáratban szeretnek úgymond "túlfordítani", tehát kicifrázni az adott szöveget, ott is, ahol baromira nem kell, sőt irodalmi szempontból tilos lenne. Én a mérsékelt irányba sorolom magam; szerintem alapvetően a szöveg határozza meg, mi legyen. Ez esetben egyértelmű volt az alapállás: Légy hű Austerhez mindhalálig! A tizenegyedik parancsolat. És ne higgyétek, hogy könnyebb betartani, mint az előző tizet.

Szóval mielőtt elkezdtem a munkát, elolvastam az összes előző regényt, aztán az illúziókat is még kétszer, úgyhogy amikor leültem dolgozni, eléggé képben voltam. Ami jól is jött, mert egy csomó dolog előjön Az illúziók-ban a régebbi könyvekből. Bizonyos mértékben minden meg van említve, egy-egy kacsintás a hű olvasóra.

Nos egyelőre ennyi. Ja, a fordítás szubjektív emlékeihez még hozzátartozik, hogy úgy öt hónapig fordítottam azt a 320 oldalt, ami felháborító és nevetséges; egy ilyen terjedelem normális esetben kábé 2-3 hónap, van, akinek annyi se. És még így is rohadt elégedetlen voltam, ami, most már sejtem, valószínűleg sokkal inkább belőlem fakadt, mint a szöveg minőségéből. Most már megbékéltem vele, szerintem jó szöveg, az adott keretek között. A fordítás ilyen: nincs tökéletes. Remélem, nem értetek félre, korántsem vagyok elájulva magamtól, és ha újra kezdhetném, biztos sok mindent másképp csinálnék. De hát nincs második esély.

Szóval kételyeimet felakasztom a szekrénybe, a csontvázjelmezek és elvetélt álmok mellé, és remélve, hogy valamit közvetítettem a holtak országában átélt viszontagságaimból, befejezettnek nyilvánítom eme levelet.

Thot, a Szavak Megmérettetője legyen veletek!