Bármennyire ijesztő, a fordítás bizony a skizofrénia egy (és szeretném azt hinni, hogy a legkultúráltabb) formája. Jó pár véleményt és ars poeticát olvastam neves íróktól és/vagy mûfordítóktól, és nem találtam olyat, ami igazán kielégített volna, talán azért is, mert, hm, mindenki másképp csinálja. Én is számtalanszor próbáltam megfogalmazni magamnak, mi is ez, hogy a fenébe is történik, de nem könnyû megragadni. Hosszas töprengés után jutottam el a skizofréniához, és jobb híján egyelőre maradok ennél. Szerénytelen véleményem szerint a folyamat sokrétûsége abszolút indokolja a dolgot. Na akkor mondom.

Szóval egyszer azonosulnom kell az eredeti szöveggel. Meg kell találnom az elbeszélés vagy elbeszélő "hangját" (ez egy ősi metafora, és teljességgel megmagyarázhatatlan, az ember vagy érzi vagy nem, de ha nem, az lehet az író hibája is, vagy akár az időjárásé), majd ezt magamban transzponálni magyar hangra. Igazság szerint van egy olyan fordítói (trükk? Fogás?) "dolog", hogy az ember belövi, hogy mondjuk, "na, ez olyan, mint Krúdy" vagy valami, és ennek szellemében cselekszik. Ez szerintem nem fordítás, hanem krúdytás, hogy ne mondjak egy csúnyább 'k' kezdetû szót. (Persze most végletekben beszélek.) Én ezt nem csinálom, vagy ha igen, nem tudok róla (egy skizofrén ezzel mindig védekezhet --- lám, lám, kapóra jön ebben a formában is!). Nyilván az embernek szövegmodellek vannak a fejében, ha akarja, ha nem, de akkor mondjátok meg, kinek a hangján szól Jay McInerney magyarul? Vagy Bret Easton Ellis? Nem is szólva Paul Austerről? Tehát ez már eddig két azonosulás: egyszer az eredetivel, és egyszer a "kreálttal".

Hogy ez a kreáció mennyiben írás? Semennyiben és mindenben. ((Na, elég frusztráló vagyok már? Most ízelítőt kaptok a fordítás természetéből. A fordítás a soha-be-nem-fejezés szakmája, ahol az ember folyton úton van, de soha, hm, nem megy el. S ha már a végről szóltam, akkor legyen itt a kezdet is: a fordításnak is megvan a maga zenje; a zen, ugye, az örök kezdők szelleme, nos fordítani is így lenne ideális: amikor leülsz, csináld úgy, mintha először csinálnád, azzal az örömmel és lelkesedéssel. Ezt persze lehetetlen fenntartani, de törekedni kell rá, és ideális esetben azért segít is a szövegen, valamelyik elérhetetlenül mély szinten ez tetten érhető.))

Szóval a legfontosabb: alázat. Talán ezért is van, hogy nem minden író automatikusan jó fordító, sőt. A nagy írók (a definíciót most hagyjuk) általában messze túl erős egyéniségek, és ezt talán ha akarnák, se tudnák elnyomni, ezért nem tudnak/akarnak olyan alázattal fordulni egy fordítandó szöveghez, amilyet az igényel. Ilyenkor a fordító énje megszûnik (mármint a sok közül az egyik, vagyis úgy szûnik meg, hogy megmarad --- ennél nagyobb paradoxon nemigen létezik, tehát kijelenthetjük: a fordító parafenom-én), és belebújik az író bőrébe, próbálja megérteni, mi miért van abban a szövegben, szerkezetileg és technikailag (pl. a párbeszédeknél a hiányzó idézőjelek Az illúziók könyvé-ben, ami magyarul a gondolatjelek elhagyásával jeleztem, megkockáztatva a nehezebb olvashatóságot, így próbáltam tiszteletben tartani Auster posztmodern játékát, ami angolul sajnos valamivel kevésbé hangsúlyos, mint nálunk), aztán szövegszintről áttér értelmezésre, és belebújik a karakterbe: miért csinálja, amit csinál? (Ez nem feltétlen ugyanaz az én, mint az íróé, sőt. Ó, édes skizofrénia, drága a Te méhednek gyümölcse…). És aztán a magyar változattal ugyanezt lejátssza az ember még egyszer, azzal a különbséggel, hogy az író helyett most egy fiktív író bőrébe bújok. A szereplők persze maradnak, viszont a beszédük szükségképpen magyarodik.

A párbeszéd nagyon fontos része a szövegnek, és a magyar dialógus folyása (a hümmögések, különböző szinte leírhatatlan verbális gesztusok) jelentősen eltérnek az angoltól (csak egy példa: az angol "wow" sajnos egyre elterjedtebb a magyar tévében, ami agybaj, mert nálunk az maximum "ejha" vagy hasonlók lehetnek, de hogy "vá!", hát…). Ismét egy íratlan mûfordítói szabály, hogy a szöveg hangosan mondható legyen. Ez persze felemás dolog, mert kinek van ideje egy 300 oldalas könyvet csak úgy felolvasni magának. De a párbeszéddel tényleg bejön, és mindenkinek ajánlom. Nagyon sokat meg lehet tudni a karakterekről fordítás közben; itt bújunk beléjük igazán, akár egy színész, de nem annyira színpadi, mint inkább szinkronszínészként, akire az ember oda se figyel, de aki nélkül Jim Carrey nem lenne az, akinek szeretjük. Szóval benne vagyunk, megfontoljuk a motivációját, és megpróbáljuk ennek megfelelően előadni a párbeszédet; ilyenkor lehet meglelni az olyan kis töltelék, de fontos töltetlék szókat, mint "meg", "na", stb, más szóval a nyökögéseket.

És most hadd ugorjak vissza kicsit az értelmezés szintjére. Ugyanis van itt még egy (jézusom, hanyadik?) azonosulás: a kritikussal. Tetszik vagy sem, a mûfordító (és itt most nem feltétlen a Romana regényújságról beszélek, amit ugye nem ezért szeretünk) egyben kritikus is, méghozzá aktív kritikus, a lehető legaktívabb, s az átültetett szöveg (szív?) az ő mûködésének eredményeként él (vagy áll meg). Ehhez általában segítségül hívhat elfogadott kritikai véleményeket, de megtörténhet, hogy nincs még ilyen, mert a könyv annyira új. Ilyenkor az ember, pontosabban: a mûfordító mit tehet? Nekivág a vadonnak. Elképesztő élmény ez, ijesztő és izgató, mint az első szerelem. Vagy az első horrorfilm.

Azt hiszem, ezzel ízelítőt adtam a mûfordítás természetéről/természetellenességéről. Ha eltekintünk a nyelvészeti megközelítéstől, nem marad más, mint bizonytalan vélemények halmaza; olyan szakma ez, amely a létét mindig újra és újra kell, hogy igazolja, minden újabb fordítandó könyv újabb próbatétel, s én, a hivatásos skizofr/én, boldogan engedem szabadjára a bennem szunnyadó éneket. Remélhetőleg minél többetek okulására és szórakozására.