"Őméltósága,
Tisztelt vendégek,
Hölgyeim és uraim,

Nem tudom, miért csinálom, amit csinálok. Ha tudnám, talán nem is éreznék késztetést rá, hogy csináljam. Csak annyit mondhatok, ezt viszont a legnagyobb bizonyossággal, hogy már kamaszkorom óta érzem ezt a késztetést. Az írásról beszélek, specifikusan olyan írásról, amikor történeteket mesélünk el, kitalált történeteket, melyek sosem történtek meg ott, amit mi való világnak nevezünk. Talán különös módja ez az élet eltöltésének: egyedül ülni egy szobában egy tollal a kézben, óráról órára, napról napra, évről évre, kínlódva papírra vetni szavakat, hogy azokból létrejöjjön valami, ami nem létezik – csak a fejemben. Miért akarna bárki is ilyesmivel foglalkozni? Az egyetlen válasz, amit erre eddig találtam: mert muszáj, mert nincs választás.

A késztetés a teremtésre, a kitalálásra alapvető emberi hajtóerő. De mi végre? Mi célt szolgál a művészet, azon belül is az írásművészet abban, ami a való világnak nevezünk? Semmit – legalábbis gyakorlati értelemben. Könyv még sosem csillapította egy éhes gyerek kínját. Könyv még sosem állított meg emberre kilőtt gyilkos golyót. Könyv még sosem fogta fel a háború közepén ártatlan civilekre dobott bombát. Egyesek szerint a művészet igazi értése jobb emberré tesz bennünket: igazabbá, erkölcsösebbé, érzékenyebbé, megértőbbé. Talán igaz is – bizonyos ritka, elszigetelt esetekben. Csakhogy azt se feledjük, hogy Hitler is művésznek indult. Zsarnokok és diktátorok is olvasnak regényeket. Börtönbe zárt gyilkosok is olvasnak regényeket. És ki állíthatja, hogy nem élvezik ugyanúgy a könyveket, mint bárki más?

Azaz a művészet haszontalan – legalábbis ha mondjuk, a vízvezeték-szerelő, az orvos vagy a vasútmérnök munkájához hasonlítjuk. De a haszontalanság rossz lenne? A gyakorlati cél hiánya azt jelenti-e, hogy a könyvekkel, festményekkel és vonósnégyesekkel egyszerűen az időnket pocsékoljuk? Sokan így hiszik. Én ellenben úgy vélem, a művészetnek éppen a haszontalansága adja az értékét, és hogy a művészet művelése különböztet meg minket minden más lénytől, ami ezt a planétát lakja, azaz lényegében ez tesz bennünket emberré: az, hogy valamit a puszta öröm és szépség kedvéért csinálunk. Gondoljunk a szükséges erőfeszítésre, a sok-sok óra gyakorlásra és fegyelemre, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki képzett zongorista vagy táncos legyen. A sok szenvedésre és kemény munkára, a sok áldozatra, ami ahhoz szükséges, hogy elérjünk valamit, ami tökéletesen és pompásan… haszontalan.

A fikció azonban a többé művészettől kicsit elkülönülve létezik. Az anyaga a nyelv, a nyelvet pedig megosztjuk másokkal, közös kincsünk. Attól a pillanattól, hogy megtanulunk beszélni, folyton történetekre éhezünk. Akik még emlékszünk a gyerekkorunkra, fel tudjuk idézni, mennyire vártuk az esti mesét – amikor valamelyik szülőnk leült az ágyunk szélére, és kislámpa fénye mellett felolvasott egy mesét. Akik szülők vagyunk, szinte magunk előtt látjuk most is a feszült figyelmet gyermekünk szemében, miközben olvastunk nekik. Honnét van ez az erős vágy? A mesék gyakran kegyetlenek és erőszakosak, van bennük lefejezés, kannibalizmus, groteszk átalakulás és gonosz bűbáj. Az ember azt hinné, ez túl ijesztő egy gyereknek, pedig ezek a történetek pontosan azt teszik lehetővé, hogy a gyermek szembenézzen saját félelmeivel és belső kínjaival, méghozzá tökéletesen biztonságos és védett környezetben. Ebben áll a történetek mágiája: a pokol fenekére rángathatnak bennünket, de alapvetően ártalmatlanok.

Aztán öregszünk, mégsem változunk. Bonyolultabb lelkek leszünk, ám a mélyben megőrizzük gyermeki önmagunkat, aki alig várja a következő történetet, aztán a következőt. A Nyugati világ minden országában éveken át sorra jelentek meg a cikkek, melyek azon siránkoztak, hogy egyre kevesebben olvasnak könyveket, hogy beléptünk az úgynevezett „írás-olvasás utáni korba”. Ez akár igaz is lehet, viszont a történetek iránti egyetemes éhség nem csökkent. Végül is nem a regények jelentik az egyedüli forrást. Kitalált történetek hatalmas mennyiségét zúdítja ránk a mozi, a televízió, és a közönség továbbra is szenvedélyesen falja. Mert az emberi lénynek kellenek a történetek. Kellenek, majdnem annyira, mint az étel, és akármilyen formában tálalják a történetet – nyomtatott lapon vagy tévéképernyőn –, képtelenség elképzelni nélküle az életet.

Amikor a regény helyzetéről van szó, a regény jövőjéről, én mégis optimista vagyok. Ha könyvekről beszélünk, a számok nem számítanak, mert csak egy olvasó van, mindig csakis egy olvasó. Ez magyarázza a regény különleges erejét, és véleményem szerint azt is, miért nem halhat ki mint írásforma. Minden regény egyenlő mértékű együttműködés az író és az olvasó között, az egyetlen hely a világban, ahol a két idegen abszolút intimen találkozhat. Egész életemben olyan emberekkel beszélgettem, akiket sosem láttam, akiket sosem fogok megismerni, és remélem, ezzel is fogok foglalkozni, amíg ver a szívem.

Soha nem akartam semmi mást."

(Fordította: Pék Zoltán)