Időben akarok odaérni, legalább negyed hétkor, de az istenek, a por meg az idő nem engedik. A körülmények áldozata vagyok. Ki tudja, hányszor jár Auster Londonban. Azt tudom, hogy én hányszor, szép kerek szám: 0. Szóval felkötöm az úti laput, és nekilátok mattolni a legendásan megbízhatatlan londoni metrót.

Fél hétkor érek oda, végül is időben. A Bloomsbury nevű negyed, intellektuális központ, mint ahogy London egész belvárosa halmozottan az. Kis utca, takaros épületek, pár kisebb villaszerűség, és néhány nagyobb, mint ez, ahol lesz: oktatási központ, s annak egyik előadóterme.

Még nem engednek be, az előtérben kisebb tömeg. Kellemes, nem túl hangos zsibongás, az arcokon izgatott várakozás, elektromosan bizsergető előérzet a levegőben.

Az előadóterem szép gyorsan megtelik. Tényleg nem vicceltek azzal, hogy előre elfogytak a jegyek. A közönség borzasztó vegyes: a tizennyolc évesek lányoktól a hatvanéves papákig, angolok, svédek, még spanyolok is. A hetes kezdést (csodák csodája) betartják. Először kijön Erica Wagner, a Times irodalmi szerkesztője, s pár szóval bemutatja a vendéget, majd megjelenik maga Auster. Sötét nadrág és zakó, kék ing; elegáns, de nem túlöltözött. Először felolvas. Mivel az alkalom az Oracle Night hivatalos angol megjelenése, ebből olvas, azt a részt a háromdimenziós nézőkével. Igazi előadóhangja van, mély, jól intonál, de nem viszi túlzásba, mint olykor a színészek, néha-néha elrontja, amitől csak emberibb az egész. Olvasószemüvege van, afölött ki-kiles ránk, lesi a reakciónkat. A poénlabdákat jól feladja, mi meg jól lecsapjuk. Láthatóan ő is élvezi, mi meg pláne. Jó háromnegyed óra telik, vagy inkább repül el így. Vastapssal háláljuk meg.

Majd Auster leül, és Erica Wagner elkezdi kérdezgetni. A hölgy jól felkészült, természetesen ismerik már egymást, és előzetesen is beszélgettek, ennek ellenére nem hiányzik társalgásukból a lendület. Elsősorban Auster pályájáról hallunk: egyetem, pályakezdés, az írás mint ilyen és olyan, a filmezés. Gyanítom, hogy a közönségben sokan sokszor hallottuk/olvastuk már ezt, mégis olyan más tőle hallani. Legszívesebben kitolnám fél szememet, amiért nem hoztam diktafont, de fel sem merült bennem, hogy engednék használni. Így aztán a memóriámra hagyatkozom, ami mint általában, most sem hálálja meg. A beszélgetés mintegy félórás. Az arcokat látva lefogadom, még egy óráig simán elhallgatnánk, de a mesternek dolga van. Azért dedikálás lesz, de mindenki csak egy könyvet dedikáltathat. Szinte hallom, ahogy meghasadnak a szívek a közelemben. Az enyém már szilánkokban van, de azért még jól megtaposom, biztos ami biztos.

Kimegyünk az előadóból, és szép angolosan sorban állunk a dedikáláshoz. Kivárom a sor legeslegvégét. Az mondom majd: „a világ seggéről jöttem, és elég jutalom, hogy látlak, Nagy Fényességes”. Mint a népmesében. A sor szép nyugodtan halad, senki nem tolakodik, nem türelmetlenkedik, ez itt a kultúra ünnepe, legyünk méltók az alakomhoz.

És elérkezik a pillanat. Jó tizenhárom éve olvasom a könyveit, mindent, amihez csak hozzáfértem, elemeztem a regényeket, és tanulmányoztam mások elemzéseit, és persze fordítottam, aminél bensőségesebb kapcsolat aligha lehetséges szöveg és olvasó között. És most itt állt előttem személyesen az az ember, akinek egyfajta textuális képét elkerülhetetlenül megalkottam magamban, felépítettem az ő szavaiból (és később a sajátjaimból is). Nem tudom, pontosan mit is vártam, de nem csalódom. Közvetlen, kedves, érdeklődő, szolgálatkész. Magyarországról ugye tud, több könyvben is szerepelünk így vagy úgy, örül, hogy itt is megjelennek a könyvei, hogy szinte minden regény, hát ez tényleg…

Nagy rohanás van, egész slepp várja, hogy végre befejezze a dedikálást, és magukkal rabolhassák – a Timestól, a Faber & Fabertól, amely Auster angliai kiadója –, de a hangulat nagyon kellemes, a szőnyegpadlós előtérben ott a felesége is, pár figurával a padlón ücsörögve várnak türelmesen. Az izgalom még nem párolgott el teljesen, ugyanakkor olyan felszabadult, örömteli is minden, az emberek (rendezők, stb.) mindvégig roppant kedvesek. Igazi ünnepi pillanat, és szerintem nemcsak nekem. Az épületből kilépve még látok bentről ismerős arcokat, mindenki pár centivel a föld felett jár. És bár igyekszem én sem leesni a felhőről, azért csak átfut a fejemen, hogy b---a meg, ezeknek itt Nyugaton hányszor megadatik ez, ki se kell nyújtaniuk a kezüket, helyükbe hozzák a kultúrát. Irgum-burgum. Aztán megrázom a fejem, apage satanas, és inkább az esőt cukkolom, essen, ha mer, hűtse le a lelkesedésem. Újabb bizonyíték, hogy egy érintés nem tesz immúnissá: az eső bizony nekiered, szarrá ázom, de kit érdekel, azért sem megyek még haza, ez a nap/este nem érhet véget, hát nekiindulok az esőtől csillogó, fényreklámokban ázó utcáknak, bele az orákulum éjszakájába.