Ami Austernél fontos: nála ez a világ koherens. Itt valóban 1 világról van szó, vagy A Világról, értem ezalatt, hogy a könyvek/regények bizonyos mértékben összefüggnek. ő ezt úgy mondta egy interjúban, hogy "ugyanazt a könyvet írom"! Ez elég kétélű kijelentés, mert sugallhatja, hogy basszus, minek olvassak el több könyvét, ha mindig ugyanazt írja, vagy: hát minden író ezt csinálja, szép tőle, hogy bevallja. Stb. Akkor nézzük meg, hogy is működik ez.

Kezdetben vala a világ. Azt hiszem, ez egy szép, stabil kiindulási pont. Tehát kezdetben, vagyis a regény mint műfaj keletkezésének hajnalán (mondjuk: XVIII század eleje, angol nyelvterületen legalábbis), volt a világ, amely a birodalmakkal együtt rohamos tágulásnak indult. Az emberek kíváncsisága a megismerés határaival együtt tolódott-tolódgatott, s mivel olyan tudatában lett a világnak, ugyanakkor utazni azért nem utazhattak akkoriban sem annyian, a könyv kellemes kis eszköznek bizonyult, hogy varázsszőnyegként elvigye őket várhová. Talán emlékeztek Defoe-ra meg az ő Robisonjára; Defoe mint tapasztalt újságíró "true relations" azaz "igaz história" alcímmel próbálta eladni a népeknek az igét, sikeresen. Ez a "messziről jött ember azt mond, amit akar" elv. Az olvasók még gyanútlanok voltak, és gondolom, akarták is hinni, hogy ezt a könyvet tényleg egy Robinson nevű alak írta okulásul. Tehát: Defore a könyvet próbálta a világ részeként eladni.

Austernél az ellenkező a helyzet: ő a világot akarja a könyvbe belerángatni. Míg Defoe számára volt egy objektív, tapasztalati megismerésen alapuló világ, Austernél ez nincs így: van egy világ, ami definíciójánál fogva teljesen sosem lesz kiismerhető, és a könyv ennek a világnak egy kiterjedése (lásd "Mátrix"). Ez a világ - mármint Auster világa - apránként bontakozik ki, ha szépen egymás mellé rakjuk a regényeit (persze még jobb, ha el is olvassuk közben, nehogy lemaradjunk valamiről.)

A legszembetűnőbb és élvezetesebb jele ennek a visszatérő karakterek. A New York trilógiá-tól elkezdve a megismert szereplők fel-felbukkannak a soron következő regényekben vagy közvetlenül, vagy utalás révén. A legjellemzőbb példa, amit azért hozok fel, mert Az illúziók könyvé-t remélhetőleg sokan és viszonylag frissiben olvastátok: szegény David Zimmerünk a Holdpalota regény mellékszereplője volt, akiről akkor csak annyit tudtunk, hogy jó fej, és egy ponton megzuhant, mert eltűnt a barátnője, akit gyermekkora óta ismert: Anna Blume. Nos A végső dolgok országában című regény, ami még a Holdpalota előtt jelent meg angolul és amit remélhetőleg jövőre kézbe foghattok, erről szól: megtudjuk, mi történt Annával. Nagyon meg kell majd kapaszkodnotok, mert nem volt könnyű sorsa, mint ahogy Davidnek sem. Mellesleg Anna az utcán megtalálja egy Quinn nevű férfi útlevelét… aki olvasta a New York trilógiá-t, az most remélem, megborzong.

Auster világa egyetlen hatalmas "Üvegváros", s minden regény ennek a városnak a szerves része, egy-egy újabb tükör, mely picit másképp van beállítva, így más képet mutat, másként láttatja azt, amiről úgy hittük, van már valamilyen képünk. Ebben a városban élnek-éldegélnek a szereplők, meg-megpillantjuk őket, ahogy átmennek egyik vagy másik tükrön; néha közelebbről, néha csak a tükörkép tükörképeként.

Mindazonáltal ez roppant izgalmassá tudja tenni az Auster-olvasást, sőt meghittebbé: ha rábukkanok egy ilyenre, önkéntelenül is úgy érzem, hogy Auster ezt (na jó: részben) miattam, olvasó miatt tette bele: egy szövegnemű kacsintás, hogy "na, milyen vagyok?". Szóval, ha legközelebb nekiálltok valamelyik regényének, próbáljatok meg félszemmel figyelni erre, mert érdemes.

Természetesen ez a karaktervándorlás még nem minden, nemcsak ettől koherens ez a világ, ott vannak még például a tipikusan austeri témák és regénytechnikai fogások… de ezekről majd egy más alkalommal, mert mintha egy ismerős alakot láttam volna… csak a szemem sarkából, de mintha…