Az idős férfi egy ismeretlen szobában ébred. Nem tudja, kicsoda, nem emlékszik, mit keres itt és hol ez az itt egyáltalán. Nevezzük Mr. Blanknek. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy valamiféle terápia részese; pl. a tárgyakra cetlik vannak tűzve (a falra az, hogy FAL, stb.), a mennyezetről kamerák figyelik. A nap előrehaladtával különböző emberek keresik meg, a tőlük hallottakból próbálja összerakni saját életét. Elsőnek Anna Blume, aki gondját visel, mint egy nővér; tőle tudja meg, hogy sokan szenvedtek/nek miatta. Valamiféle küldetésre küldött embereket. Aztán Flood, aki nyomozó és az álmairól kérdezi. Nyíltan nem árulnak el neki semmit, az elejtett célzásaikból kell kihüvelyeznie, ki is ő.

Az asztalon a legfelső paksaméta egy befejezetlen történet. Egy kitalált helyről szól, a Konföderációról, amely kísértetiesen hasonlít Észak- és Dél-Amerikára egyaránt. A konföderációt primitív népek veszik körül, s a narrátort, aki a minisztériumban dolgozik, oda küldik, hogy diszkréten keressen meg egy eltűnt hadtestet - diszkréten, mivel az egyezmények értelmében oda szabadott volna menniük. Mr. Blank a maga szórakoztatására továbbszövi az olvasott történetet. A narrátor megtalálja a csoportot: holtan. Jelentésében a helyi törzset teszi felelőssé, s ezzel szolgáltat okot a törzs lerohanására. Csak a végén jön rá, hogy kihasználták.

Nem nehéz megsejteni, hogy Mr. Blank az író alteregója, akit teremtményei kísértenek/kínoznak. Noha Auster műveire eddig is jellemző volt a karaktermigráció, itt lényegében összegyűlnek a képzeletbeli alakok, kafkai tárgyalásnak vetik alá és elítélik megálmodójukat. A halálos ítélet-javaslatot Daniel Quinn (lásd Üvegváros) közli Mr. Blankkel; ő a védőügyvéd s reméli, hogy valamit tud segíteni. A könyv azzal ér véget, hogy beesteledik, és Mr. Blank - azzal, hogy az író (akinek a hangja átüt a narráción) beleírta ebbe a történetbe - immár maga is szereplővé vált, immár örökre ennek a papírpokolnak a lakója.

A cselekmény minimális és kriptikus, egyfajta fikcionális Möbius-szalag, ugyanis a regényindító oldalak a könyv végén megismétlődnek mint az egyik szereplő, Fanshaw (A bezárt szoba) által írt könyv része, melynek címe: Utazások a szkriptóriumban. Mint ez a cím is sejteti (ami Az illúziók könyvé-ben bukkan fel, az egyik film főszereplőjének, Martin Frostnak a regénye), itt minden szervesen kapcsolódik, akárha az összes eddigi átfedést és tükrözést most egy fókuszpontba akarta volna hozni Auster. A Konföderációs történet Az orákulum éjszakájá-ban szerepel vázlatban, a szerepelők pedig lényegében az összes regényből. Vannak, akik név szerint, ami segít az azonosításban, de vannak, akik csak átsuhannak a kamerák és Mr. Blank látóterén, így edzett Auster-olvasónak kell lenni, hogy az ember röptében beazonosítsa őket. Ugyanakkor még így is marad az erős diszkomfort-érzet, mivel a felbukkanó szereplők és kapcsolatok teljesen mások (másnak adják ki magukat?), mint amit a regényekből megismertünk. Ennek az eredménye az, hogy előzetes Auster-ismeret nélkül a könyv (nem nevezném regénynek) értelmezhető ugyan, de hogy élvezhető-e, az már kétséges.

Egyfajta írói számvetés ez, amelyet legtalálóbban azzal a képzavarral lehetne érzékeltetni: „Az író önarcképe kamera által homályosan”.

[Pék Zoltán]