Auggie Wren karácsonya

Auggie Wren karácsonya Auggie Wren mesélte el nekem ezt a történetet. Mivel Auggie-ról ez nem fest valami hízelgő képet, legalábbis nem olyat, amilyet ő szeretne, megkért, hogy ne használjam az igazi nevét.

Auggie Wren mesélte el nekem ezt a történetet. Mivel Auggie-ról ez nem fest valami hízelgő képet, legalábbis nem olyat, amilyet ő szeretne, megkért, hogy ne használjam az igazi nevét. Máskülönben az elveszett pénztárca, a vak öregasszony és a karácsonyi vacsora történetét úgy írtam le, ahogy ő elmondta.

Auggie-val majdnem tizenegy éve ismerjük egymást. Brooklyn belvárosában, egy Court utcai kis dohányboltban dolgozik, és mivel ez az egyetlen hely az egész környéken, ahol kedvenc, vékony dongájú holland szivaromat árulják, gyakran beugrok egy-egy dobozért. Auggie Wren elég sokáig nem foglalkoztatott. Furcsa kis ember volt. Állandóan egy csuklyás, kék trikót viselt és miközben szivart vagy újságot adott el nekem, ez a huncut, elmés pofa mindig mondott valami humorosat az időről, a Mets baseballcsapatáról vagy a washingtoni politikusokról. Ennyi volt egész kapcsolatunk.

Míg egy nap, pár évvel ezelőtt, hogy, hogy nem, belelapozott az egyik folyóiratba és rábukkant egy kritikára az egyik könyvemről. Tudta, hogy csak rólam lehet szó, mert fényképet is mellékeltek a cikkhez. Ekkortájt öltött új formát a kapcsolatunk. Ezután már nemcsak egyszerű vásárló voltam Auggie szemében. Megkülönböztetett személyiség lettem. A legtöbb ember nemigen érdeklődik könyvek és íróik iránt, de mint kiderült, Auggie önmagát is művésznek tartotta. És most, hogy lerántotta a leplet inkognitómról, szövetségesként ölelt magához, bizalmasa, fegyvertársa lettem. Az igazat megvallva kínosan éreztem magam. Ezután előbb-utóbb el kellett jönnie annak a pillanatnak, amikor megkérdezte, hogy megnézném-e a fotóit. Lelkesedése és jóakarata lehetetlenné tette, hogy nemet mondjak.

Isten tudja, mire számítottam. Az viszont biztos, hogy nem arra, amit másnap Auggie elém tárt. Az üzlet kicsiny, ablaktalan hátsó helyiségében, egy papírdobozból tizenkét egyforma fekete fotóalbumot vett elő. Ez volt életének fő műve, mondta, és ez az egész minden nap összesen öt percébe került. Az utolsó tizenkét esztendő minden reggelén, pontosan hét órakor kiállt az Atlantic sugárút és a Clinton utca sarkára és készített egy színes fényképet, mindig pontosan ugyanarról a helyről. Már több mint négyezer fotó volt a birtokában. Egy-egy album tartalmazta egy év képeit, szépen sorban január 1-től december 31-ig. Minden képen gondosan fel volt tüntetve a dátum.

Miközben lapozgattam és tanulmányoztam a fotókat, nem tudtam, mire véljem az egészet. Első gondolatom az volt, hogy ez a legfurcsább, legelképesztőbb gyűjtemény, amit valaha láttam. Minden fénykép egyforma volt. Az egész dolgot az ismétlés bénító támadásaként lehetett értékelni. Ugyanaz az utca, ugyanazok a házak ismétlődtek minden fényképen. Egy halom kép hagymázas monotóniája. Fogalmam sem volt, mit mondjak Auggie-nak. Tovább lapoztam, színlelt elismeréssel bólogattam. Auggie zavartalannak látszott, arcán széles mosoly. Pár perc múlva viszont hirtelen félbeszakította tevékenységemet, és így szólt: - Túl gyorsan haladsz. Ha nem lapozol lassabban, soha nem fogod megérteni.

Természetesen igaza volt. Ha nem figyelsz oda, nem látod meg a lényeget. Egy másik album után nyúltam, és erőt véve magamon gondosabban kezdtem tanulmányozni a képeket. Ahogy jobban odafigyeltem a részletekre, észrevettem az időjárás változásait, meg tudtam különböztetni a fény változó szögeit az évszakoknak megfelelően. Feltűnt a különbség a forgalomban (dugók hétköznap reggel, relatív nyugalom a hétvégeken, a kontraszt szombat és vasárnap között). Lassanként felismertem az embereket a háttérben, a munkába menőket, ugyanazok az emberek, ugyanazon a helyen, életük egy pillanatában, melyet Auggie fényképezőgépe megörökített.

Miután megismertem őket, elkezdtem tanulmányozni testtartásukat, ahogy napról napra változott a mozgásuk. Megpróbáltam kitalálni hangulatukat, már amennyire ez lehetséges. Történeteket találtam ki számukra, mintha behatoltam volna láthatatlan drámáikba, melyeket testükbe zárva hordoztak. Nyúltam a következő album után. Már nem unatkoztam, és nem voltam tudatlanságra kárhoztatva, mint az elején. Rájöttem, hogy Auggie az időt fényképezte, a természetes időt és az emberi időt úgy, hogy kiállt a föld egy kicsiny sarkára és magáévá tette. Mintha őrt állt volna azon a helyen, amit saját magának kiválasztott. Mikor látta, hogy mennyire belemerülök művészetének tanulmányozásába, elégedetten elmosolyodott. S mintha olvasott volna a gondolataimban, Shakespeare-től idézett egy sort: "Holnap és holnap és holnap - gügyögte a bajusza alatt - az idő saját ütemében halad." Ekkor értettem meg, hogy Auggie pontosan tudja, mit csinál.

Ez több mint kétezer fényképpel ezelőtt történt. Azóta Auggie és én sokszor beszélgettünk a munkájáról, de csak a múlt héten derült ki, hogy miképpen szerezte a fényképezőgépet, és hogy miért kezdett el egyáltalán fényképezni. Ez történetének lényege, és még mindig töröm a fejem az értelmén.

Ugyanazon a héten, pár nappal korábban, valaki felhívott a New York Times tól, hogy írnék-e egy novellát, amely a karácsony reggeli számban jelenne meg. Először nemet akartam mondani, de a szerkesztő olyan kedves és állhatatos volt, hogy beszélgetésünk végén azt mondtam, hogy megpróbálkozom a megírásával. Abban a pillanatban, ahogy letettem a telefonkagylót, iszonyú pánikba estem. Mit tudok én a karácsonyról, kérdeztem magamtól. Mit tudok én arról, hogyan kell felkérésre novellát írni? Kétségbeesve töltöttem következő napjaim. A karácsonyi történet mestereinek, Dickensnek és O'Henrynek szellemével hadakoztam. Maga a "karácsonyi történet" kifejezés kellemetlen képzettársításokat ébresztett bennem. Álszent massza és szirup félelmetes öntetét idézte fel. Még a legjobbak sem voltak mások, mint álmok a beteljesedett kívánságról. Mesék felnőtteknek, és átkozott legyek, ha én valami ilyet leírok. És mégis, hogy lehetne karácsonyi történetet írni szentimentalizmus nélkül? Ez már maga ellentmondás, lehetetlenség, feje tetejére állított találós kérdés. Képzeljünk el egy versenylovat láb nélkül, vagy egy szárnytalan verebet.

Sehova nem jutottam. Csütörtökön hosszú sétára mentem, remélvén, hogy a friss levegő kitisztítja a fejem. Kora délután betértem a dohányboltba, hogy feltöltsem fogyatkozó szivarkészletem. És ott állt Auggie, a pult mögött, mint mindig. Megkérdezte, hogy vagyok. Én meg azt vettem észre, hogy szinte gondolkodás nélkül előadom neki a gondomat. - Karácsonyi történet? - kérdezte, miután befejeztem. - Ez a gond? Ha meghívsz egy ebédre, barátom, elmondom neked a legjobb karácsonyi történetet, amit valaha is hallottál. És garantálom, hogy minden szava színigaz.

Lesétáltunk Jack sarki csemegeüzletébe, szűk, lármás hely, de jó a pasztrámi szendvicsük és az egykori Dodger baseballcsapatról lógnak képek a falon. Leültünk egy hátsó asztalnál, rendeltünk, és Auggie belekezdett történetébe.

- '72 nyarán történt - mondta. - Egy fiatal gyerek jött be a boltba egyik reggel, és mindenfélét elkezdett lopni. Tizenkilenc-húszéves lehetett. De még ilyen szánalmas tolvajt életemben nem láttam. A ponyvaregénypolc előtt állt, a hátsó falnál, és pakolta a könyveket az esőkabátja zsebébe. Sokan álltak a pultnál, és először nem vettem észre. De amikor megláttam, mit csinál, elkezdtem kiabálni. Erre úgy kilőtt, mint egy nyúl. Mire kikecmeregtem a pult mögül, a gyerek már az Atlantic sugárúton vágtázott. Utána rohantam, de egy fél háztömb után feladtam. A nagy rohanás közben valamit elejtett, és mivel nem éreztem nagy kedvet a futáshoz, lehajoltam, hogy megnézzem, mi az. A pénztárcája volt. Pénz ugyan nem volt benne, de a jogosítványa és egy-két fénykép igen. Gondolom, kihívhattam volna a rendőröket, hogy letartóztassák, mivel megvolt a neve is, a címe is, de inkább sajnálatot éreztem iránta.

Nyamvadt kis gazember volt, és miután megnéztem a fényképeket, minden mérgem elszállt. Robert Goodwin. Ez volt a neve. Az egyik fényképen, emlékszem, anyjával vagy a nagyanyjával állt kart karba öltve. Egy másikon, kilenc-tízévesen, baseballmezben ült, hatalmas mosollyal az arcán. Nem volt szívem hozzá. Most valószínűleg anyagozik, gondoltam. Egy csóró brooklyni gyerek, akire nem vár sok jó az életben, meg aztán kit érdekel egy-két ócska ponyvaregény...

Megtartottam a tárcát. Néha eszembe jutott, hogy vissza kellene neki juttatni, de addig halogattam, amíg végül nem csináltam vele semmit. És ekkor köszöntött be karácsony, én meg nem tudtam magammal mit kezdeni. Általában meghív a tulaj, és nála töltöm a karácsonyt, de abban az évben elutazott a családjához Floridába. Karácsony reggelén ülök a kéglimben, sajnáltatom magam egy kicsit és akkor látom, hogy Robert Goodwin pénztárcája ott árválkodik a konyhaszekrény egyik polcán. Gondoltam, mi a francért ne, miért ne legyek nagylelkű néhanapján. Felvettem a kabátom és elindultam, hogy személyesen szolgáltassam vissza a tárcát.

A srác valahol a Boerum Hillen lakott a gettóban. Emlékszem, fagyott aznap, és jó párszor eltévedtem, mire megtaláltam a házat. Arra minden olyan egyforma, az ember úgy érzi, hogy már körbejárta az egészet, aztán kiderül, hogy egy helyben topogott. Végül ott állok a lakás ajtaja előtt. Megkeresem a csengőt, becsöngetek. Semmi. Gondoltam, nincs senki otthon, de a biztonság kedvéért még egyszer becsöngettem, vártam még egy kicsit. Már épp indultam volna, amikor motoszkálást hallok az ajtó mögül. Egy idős női hang kérdezi, hogy ki vagyok. Mondom, Robert Goodwint keresem. - Te vagy az, Robert? - kérdi az idős nő. Aztán kinyitott vagy tizenöt zárat és lakatot és kitárta az ajtót.

Lehetett vagy nyolcvan-kilencven éves, de amit egyből észrevettem, az az volt, hogy vak. - Tudtam, hogy eljössz, Robert - mondja. - Tudtam, hogy nem felejted el Ethel nagyanyádat karácsony napján. - Széttárja a karját, mintha át akarna ölelni. Nem sok időm maradt gondolkodásra, érted, gyorsan mondanom kellett valamit, és mire feleszméltem, hallom, ahogy a szavak jönnek ki a számon. - Hát persze, Ethel nagyi - mondtam. - Csak nem hagylak karácsonykor egyedül. - Ne kérdezd, miért, hogy miért tettem. Fogalmam sincs. Lehet, hogy nem akartam elszomorítani, nem tudom. Így alakult, és hirtelen az az idős asszony átölelt az ajtaja előtt, és én is megöleltem.

Nem mondtam neki, hogy én vagyok az unokája. Legalábbis szavakkal nem, de azt a következtetést lehetett levonni. Nem próbáltam meg becsapni. Mindketten úgy döntöttünk, hogy belemegyünk a játékba, anélkül, hogy lefektettük volna a szabályokat. Mert az biztos, hogy az a néni tudta, nem én vagyok az unokája.

Öreg volt és totyogós, de annyira nem volt szenilis, hogy ne tudott volna megkülönböztetni egy idegent a saját húsától-vérétől. Viszont a játék boldoggá tette, s mivel nekem úgyse volt semmi egyéb dolgom, én is boldogan belementem.

Beléptünk a lakásba, és együtt töltöttük a napot. A hely szörnyen nézett ki, de mit lehet várni egy vak öregasszonytól, aki saját maga vezeti a háztartását. Mindig, amikor megkérdezte, mi van velem, hazudtam. Mondtam neki, hogy találtam egy jó állást egy dohányüzletben, meg hogy nemsokára megnősülök. Meséltem neki száz kedves kis történetet, és ő úgy tett, mint aki mindezt el is hiszi. - Ezek nagyon jó hírek, Robert - mondta mosolyogva, és bólogatott. - Mindig tudtam, hogy jól fognak alakulni a dolgaid.

Egy idő után nagyon megéheztem. Mivel semmi étel nem volt a háznál, lementem a sarki boltba és vettem egy csomó dolgot. Sült csirkét, zöldséglevest, csokitortát, mindenféle elemózsiát. Ethelnek a szoba sarkában félre volt téve egy-két üveg bor, tehát úgy magunk között összehoztunk egy egész kellemes karácsonyi vacsorát. Egy kicsit mindketten becsíptünk, és vacsora után kimentünk a nappaliba, mert ott kényelmesebbek voltak a székek. Pisilnem kellett, elnézést kértem és kimentem a fürdőszobába a hall végén. Itt kezdett bonyolódni az ügy. Már az is elég kacifántos volt, hogy Ethel unokájának adtam ki magam, de amit ezután tettem, az még őrültebb volt, és soha nem fogom magamnak megbocsátani.

A fürdőszobában, a zuhany fölötti polcon megláttam, szépen sorba rakva, egy rakás fényképezőgépet. Vadonatúj, 35 milliméteres fényképezőgépek, még az eredeti csomagolásban. Arra hamar rájöttem, hogy ez csak az igazi Robert műve lehet. Itt tárolta frissen beszerzett lopott portékáit. Én még életemben nem fényképeztem, és természetesen nem is loptam soha, de abban a pillanatban, ahogy megláttam a fürdőszobában árválkodó fényképezőgépeket, úgy döntöttem, hogy egyet magammal viszek. Gondolkodás nélkül a hónom alá vágtam egyet, és visszamentem a nappaliba. Nem lehettem három percnél tovább távol, de ezalatt Ethel nagyi szépen elszenderedett. Túl sok Chianti, gondoltam. Kimentem a konyhába, elmosogattam, ő meg az egész csörömpölést végigaludta, mint egy kisbaba. Semmi értelme nem lett volna, hogy megzavarjam, tehát úgy döntöttem, elindulok. Nem írtam neki búcsúlevelet, merthogy vak volt, meg különben is. Csak szépen eljöttem. Letettem unokája pénztárcáját az asztalra, felkaptam a fényképezőgépet és kisétáltam a lakásból. És ez a vége.

- Visszamentél valamikor meglátogatni? - kérdeztem.
- Egyszer - felelte. - Úgy három-négy hónappal később. Lelkiismeret-furdalásom volt a fényképezőgép miatt. Még hozzá se nyúltam. Végül úgy határoztam, hogy visszaviszem. De Ethel már nem volt ott. Nem tudom, mi történt vele, de már valaki más lakott a lakásban, és nem tudta megmondani, hogy hol van.
- Lehet, hogy meghalt.
- Elképzelhető.
- Ami azt jelenti, hogy utolsó karácsonyát töltötte veled.
- Lehet, erre még nem gondoltam.
- Az nem mindennapi, amit tettél érte.
- Hazudtam neki és loptam tőle. Ezt valóban nem lehet mindennapinak nevezni.
- Boldoggá tetted. A fényképezőgép meg különben is lopott volt. Akitől te elloptad, nem is tudta, hogy volt neki.
- A művészetért mindent, mi?
- Azt azért nem mondanám. De végül is jó hasznát láttad a fényképezőgépnek.
- Neked meg lett egy karácsonyi történeted, igaz?
- Igaz - mondtam. - Úgy néz ki. - Egy pillanatra elhallgattam, és azt a gonosz vigyort tanulmányoztam, ami végigfutott Auggie arcán. Nem lehettem biztos benne, de a szeme olyan hamiskásan csillogott, olyan elégedettséget tükrözött, hogy hirtelen arra gondoltam, az egészet csak kitalálta. Majdnem megkérdeztem, de rájöttem, hogy úgyse árulná el. Elhitetett velem valamit, és most csak az számít. Ha az ember hisz valamiben, akkor az igaz is.
- Nagy vagy, Auggie - mondtam. - Köszönöm a segítséged.
- Semmiség - felelte, és szeme még most is úgy csillogott mint egy mániákusnak. - Végül is, ha nem tudod megosztani a titkaidat a barátoddal, akkor milyen barátság az?
- Adósod vagyok.
- Ugyan. Csak írd le, ahogy elmondtam, és akkor nem tartozol semmivel.
- Az ebédet kivéve.
- Milyen igaz. Az ebédet kivéve.
Visszamosolyogtam rá, odahívtam a pincért és fizettem.

class="align-right">GYUKICS GÁBOR fordítása

Ajánlat: Füst

Érdekességek

Sunset Park

Auster ismét varázslatosan szövi a szálakat új Sunset Park című regényében. Összefoglaló.
 

Brooklyni Könyv Fesztivál 2009

2009. szeptember 13-án rendezték meg idén is a Brooklyni Könyv Fesztivált, amelyen több, mint 150 könyvkiadó és folyóirat képviseltette magát. A rendezvényen kerekasztalbeszélgetéseket és felolvasásokat is tartottak.
 
 

Auster felolvasás - video

Auster az Authors@Google program keretében a Google new yorki irodájában felolvasást tartott legújabb Man in the Dark című könyvéből.
 

The Inner Life of Martin Frost illusztrált kiadás

Megjelent a The Inner Life of Martin Frost illusztrált kiadása Glenn Thomas illusztrációival. Oldalunkon letölthető a könyv bemutató változata PDF formátumban.
 
 

San Sebastiani Filmfesztivál

Ebben az évben Festival 55. évfordulóját ünnepli, hasonló lelkesedéssel, mint amikor először kigyulladtak a fények 1954. szeptember 21-én és megnyitották az első San Sebastiani filmfesztivált
 

The Inner Life of Martin Frost

2007 márciusában bemutatták Auster második filmjéta 36. New directors Film Fesztiválon. A történet alapját Az illúziók könyvében olvashattuk.